Az Apple mindig is szeretett belevinni némi csavart még a legegyszerűbb műveletek be is, amivel még egyedibbé varázsolhatta a termékeihez kapcsolódó felhasználói élményeinket.

Erről árulkodik a napokban az amerikai szabadalmi hivatal által elfogadott két új szabadalom is (9022291, 9022292), melyek egy olyan technológia specifikációjáról szólnak, ami kísértetiesen hasonlít az Apple Watch-nál használt kamerás párosítási megoldásra.

A szabadalom szerint a felvázolt technológia használatával adatot cserélhetünk két informatikai eszköz között. Az egyik eszköz az adó, ami kódolja és biztosítja a forrásjelet (például az Apple Watch kijelzője), míg a másik pedig a vevő, ami dekódolja és feldolgozza a kapott információt (például az iPhone kamerája). A módszer leginkább a QR kód leolvasására hasonlít, azzal a nem is apró különbséggel, hogy jelen esetben az információt hordozó mátrix egy optikai csalódásnak köszönhetően belekódolható a forrás eszközön kivetített statikus, vagy dinamikus tartalomba, például egy háttérbe.

Ahhoz, hogy ezt elérjék, az információt hordozó mátrixot két váltakozó, eltérő színű képkockával illesztik rá a megejelenített tartalomra. Vegyünk például egy olyan hátteret, aminek túlnyomó részén a szürke több árnyalata dominál (de még véletlenül sem ötven! 🙂 ). Legyen az A képkockánk két színnel kódolva, mondjuk magentával és kékkel, a B képkockánk pedig naranccsal és zölddel. Észrevehetjük, hogy ezek a színek egymásnak ellenpárjai. Ha az A és B képkockákat megfelelően nagy frekvenciával váltogatjuk, az átlagolt szín szürke színárnyalatú lesz, és az emberi szem számára láthatatlanná válik az eleve szürke árnyalatú képen. Ezt gyakorlatilag bármilyen szinkombinációval eljátszhatjuk, így válik lehetővé, hogy szinte bármilyen statikus, vagy dinamikus tartalomra rá lehet ültetni a vevő által leolvasandó kódot.

Mivel az emberi szem eredendően érzékenyebb a fényváltozásokra, mint a színek váltakozására, így a képbe kódolt információt nem vesszük észre. Egy képfeldolgozó szenzornak ez viszont már nem lehetetlen, ha a mintavételezési frekvenciát legalább dupla akkorának választjuk a vevőn, mint az adón, ezek a váltakozások láthatóak lesznek a szenzor számára, elég időre ahhoz, hogy rögzítse a képen elrejtett mátrixot és kiértékelje a benne hordozott információt.

Ha pedig az előbb olvasottakat végiggondoljuk, ezzel gyakorlatilag leírták, hogyan működik a párosítás az Apple Watch és az iPhone között, csak kevésbé specifikusan határozták meg a felhasználható eszközöket, ami arra enged következtetni, hogy a módszer hamarosan más készülékek esetén is elterjedhet információcsere céljából.

A szabadalom iránti kérelmet egyébként már 2014-ben beadták, még jóval az Apple Watch megjelenése előtt, a feltalálói pedig Rudolph van der Merwe és Samuel G. Noble. Az Apple pedig látván ennek a technológiának a varázsát, azonnal le is csapott arra, és azóta is elkápráztat minden egyes Apple Watch felhasználót, akik első alkalommal teremtik meg a kapcsolatot az óra és az iPhone között. (Az Apple Watch által mutatott “részecskefelhőt” egyébként normál QR-kód olvasóval nem tudjuk a jelek szerint beolvasni.)