Steve Jobs halála után lassan már elmondhatjuk, hogy mindenki, aki csak közelebbi kapcsolatban volt valaha vele, már írt vagy írni fog egy életrajzi könyvet róla. Ez egyrészt jó, hiszen így egyre árnyaltabb képet kapunk Jobsról, hogy milyen is volt ő valójában. Ugyanakkor nagyon szomorúnak tartom a tényt, hogy vannak, akik ebből akarnak maguknak hírnevet és pénzt kovácsolni. A legfrissebb életrajzi könyvét, a “The Bite in the Apple: A Memoir of My Life With Steve Jobs” október 29-én megjelenő művet nem más, mint első barátnője, Chrisann Brennan írta.

Chrisann Brennan és Steve Jobs először 1972-ben találkoztak a cupertinói Homestead középiskolában, ahol mindketten diákok voltak. Az elkövetkezendő 5 évet randizgatással töltötték, valamint összeköltöztek hármasban Daniel Kottke-val, az egyik legkorábbi Apple alkalmazottal és számítógépes mérnökkel, amikor a vállalat szárnyalásnak indult 1977-ben. Egy kis ízelítőként itt egy részlet azokról a bonyolult, frusztráló és szenvedélyes évekről, amit ők ketten együtt átéltek.

Steve gyakran emlegette nekem, hogy van egy nagyon erős érzése, hogy ő az előző életében, a második világháború alatt pilóta volt. Mikor beül a kocsiba mindig ellenállhatatlan kísértést érez arra, hogy maga felé húzza a kormányt, csakúgy, mint amikor a repülőgép felemelkedik. Ez egy nagyon különös érzés volt felőle, ugyanakkor valóban volt benne egyfajta egyszerű báj a ’40-es évekből, valamint imádta az olyan Big Bandek hangzását, mint például Tommy Dorsey, Benny Goodman, Count Basie. Az első Apple bulin még táncolni is úgy táncolt, mintha a ’40-es évekből jött volna. Most már látom az összefüggést: Steve, mint egy fiatalember, Amerika összes találékonyságával egy kevésbé nehézkes időből, egyszerű érzékkel és véleménnyel arról, hogy mi a helyes és mi nem. Ugyanakkor ez a kép nagyon különböző attól a képtől, amit 1977-ben gondoltam róla.

A történet abból az időből származik, mikor Steve, Daniel és én egy albérletbe költöztünk Cupertinóban. Az albérlet egy négy hálószobás, vidéki stílusú ház volt közel a cég első irodájához. A költözés előtt Steve világosan közölte velem, hogy nem szeretne kettesben egy új házat kibérelni, mert az egyszerűen nem elég neki. Steve a barátjával, Daniellel akart élni, mert hitt benne, hogy ez csökkentené a kapcsolatunk intenzitását. Egyszer teljesen megőrültünk egymásért és imádtuk egymást, aztán egyszer csak hirtelen már untuk egymás társaságát. Ez a hideg-meleg váltakozott folyamatosan. Javasoltam Steve-nek, hogy szakítsunk és költözzünk külön, de Steve azt mondta, hogy ő még nem áll készen az elválásra.

Ennek egyrészről örültem, bár már túl gyakran voltam megtévesztve az ötletei által. Steve nem csak, hogy közös albérletet, még közös szobát sem akart velem az új albérletünkben. Azt mondta, hogy nem akar megjátszott szerepeket és ő akarja eldönteni, hogy mikor legyünk együtt. Ez nagyon szíven ütött, de abban volt igazság, hogy mindkettőnknek szüksége volt a szabadságra és a szabad választásra, hogy mikor legyünk együtt. Így hát lenyeltem ezt a szituációt.

Steve a ház legelső hálószobáját választotta ki magának, ami olyan érzés volt neki, mintha ő lenne a hajó kapitánya. Mindig is a felsőbb pozícióért versengett. Enyém lett a legnagyobb, fő hálószoba a házban és tudtam, hogy enyém a legjobb szoba, Daniel pedig a nappaliban aludt a földön zongorája mellett. Steve egy hónap után azonban rájött, hogy nekem van a legjobb szobám, ezért szó szerint szinte felkapott a cuccaimmal együtt és átköltöztetett a másik szobába. Ez nagyon udvariatlan húzás volt részéről, nekem pedig nagyon kínos és megalázó volt.

Még azután is, hogy szobát cseréltünk, Steve és én olyan csodálatos és feledhetetlen éjszakákat töltöttünk együtt, hogy körülbelül 15 évvel később egy éjszaka felhívott, hogy megköszönje azt az estét. Abban az időben már házas volt és nagyon furcsa egy hívás volt, gondolj csak bele, hogy ha én hívtam volna fel ilyen dologgal.

Különböző emlékeink vannak. Nekem főként az maradt meg, hogy milyen szörnyűvé kezdett válni az este és hogyan kezdett el ügyetlenkedni. De neki volt igaza: a szeretkezéseink fenségesek voltak. Emlékszem, mikor aznap este hívott, ugyanúgy áthatott annak az estének az emléke, mint annak a tudata, hogy mekkorát kockáztat ezzel a telefonhívással. Miután leraktuk ott álltam mozdulatlanul és arra gondoltam, talán Steve úgy gondolja, hogy a szerelemnek megvannak a saját törvényei és szabályai. De akkor is, miért most hív?

Az ő időzítése mindig is olyan különös volt.

Együtt élni Steve-vel egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek vártam. Csodás vacsoráink és estéink voltak, de szinte alig tudtuk fenntartani az érzelmi meghittség és az otthon érzését. Olyan volt, mint egy “Snakes and Ladders” társasjáték, amelyben Steve volt a játékmester. A felfele menet reményteli volt, de a lefele menet pedig nagyon extrém. Nem tudtam, hogyan viselkedjem, mert ő nem játszott tisztességesen. Nyerésre játszott – nyerésre, bármi áron.

Miután beköltöztünk a házba, Steve és Daniel szinte egész nap az Apple-nél voltak, én pedig elvesztettem a kreativitásom, a kreatív fókuszom. Tettem egy ígéretet magamnak, hogy művész leszek, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Annyi fájdalom volt köztem és a munkám között, hogy mikor Ellen felajánlott egy pincérnői állást egy étteremben, elvállaltam. Abból a szempontból előnyös volt az étterem, hogy egész közel voltam Steve-hez és Danielhez. Később viszont fel kellett adnom az állást, mert nem volt kocsim és így a bejárás elég problémássá vált.

Végül ott kötöttem ki, hogy én is az Apple-nél dolgoztam, reggel Steve-vel és Daniellel jártunk dolgozni és haza pedig vagy sétáltam vagy együtt jöttünk. Az Apple I szállítási osztályán dolgoztam, ahol a munka elég unalmas volt, viszont a társaság szórakoztatott. Ekkoriban az Apple egy 1000 négyzetméteres helyiség volt három részre osztva: szállítás, egy kutatás-fejlesztés-szerű laboratórium és egy nagyobb iroda az összes vezetőnek és titkárnőnek.

Az éjszakákon, mikor Steve-nek és nekem nem volt semmi egymással elintézendő dolgunk – ilyen helyzetből egyre több és több volt – gyakran ért haza késő este és keltett fel, hogy beszélgessünk és szeretkezzünk. Egy este csak beszélgetni akart és én már akkor tudtam, hogy Kobunnál járt (Kobun Chino Otogawa volt hosszú ideig Jobs spirituális vezetője, tanácsadója). Felkeltem, hogy beszélgessek vele, mivel elég eksztatikus állapotban volt és szimbólumokban beszélt úgy, mint mikor a Zen mesterével szokott beszélni. Már egy pár alkalommal említette azt a hasonlatot, amit ismét felemlegetett, hogy ő “öt briliáns virágot” kapott. Mikor ezt a hasonlatot mondogatta, mindig csillogott a szeme, én pedig próbáltam rájönni, mit is jelent ez a szimbólum. A legjobb gondolatom hosszú hónapok után az volt, hogy ez az öt virág nem más, mint az az öt ember, akiket a felvilágosodott Steve bevonna az életébe. Az öt virág nyilvánvalóan engem is magába foglalt. Mikor először beszélt ezekről a virágokról, kezdetben csak egy briliáns virág volt és miközben ezt mondta, megérintette az orrom, mintha csak azt mondta volna, hogy “Ez vagy te!”, aztán lett három, majd öt virág.

Elmerengtem rajta, hogy kik lehetnek a többiek.

Steve még egyszer felhozta a spirituális mester szerepem az életében, ami miatt kényelmetlenül éreztem magam. Mi van akkor, ha én nem tartozom az öt briliáns virága közé? Mindezen túl, mikor Steve-ről és Kobunról beszélünk, az egyértelműség és a közérthetőség általános hiánya nagyon zavaró, főleg ha engem is beleveszünk.

Steve úgy dolgozott, mint egy eszelős, de fejébe vette, hogy a ő a világ leglustább embere, amit folyton mondogatott is napközben. A tizedik megerősítése után lassan lefordítottam ezt arra, hogy ő csak az inspirációra volt aktív, csak ezekre reagált, de nem volt önálló cselekedete, ami ebben az értelemben könnyű, megerőltetés nélküli, tehát ő valójában lusta volt.

Rengeteg ilyen esti beszélgetésünk volt, miközben én félálomban voltam. Tény, hogy Steve spirituálisan nagyon fejlett volt, ugyanakkor érzelmileg pedig mondhatni visszamaradott. Elméláztam rajta, hogy Kobun ezt miért nem érti meg és miért nem ismeri be.

Óvatos voltam, mert nem hinném, hogy a megvilágosodott emberek hencegnek, és éreztem, hogy ők ketten nagyon elfogultak egymással. Mikor Steve megérintette az orromat, akkor nagyon leereszkedő volt hozzám, ő a barátom volt, nem pedig a gurum, vagy a mesterem és ezzel is csak ő akarta a saját egóját erősíteni. Végül is azt hiszem, hogy féltékeny volt rám, hogy van saját erőm és vízióm. Úgy tűnt, ő mindent vagy magának akar vagy elpusztítja, lebecsüli azt.

Az idő előrehaladtával, ahogyan az Apple egyre sikeresebb és nagyobb vállalat lett, Steve úgy kezdett egyre jobban elszállni magától. Egyszer, mikor egy buli után el kellett takarítanunk, azt kérdezte: “Mit csináljak ezekkel?” és a mosatlanokra mutatott. Azt mondta, neki többet nincs ideje ilyen “alsórendű” feladatokkal bajlódnia, ő már az elit világ tagja. Nem túl szívesen mosogattam és takarítottam össze az egész házat a buli után.

Pár nappal később pedig azzal állt elő, hogy túl sok ránc van a homlokomon, mikor felhúzom a szemöldököm és ezt az ír és a francia felmenőimnek köszönhetem. Mára már megértettem, hogy Steve ekkor tanulta meg, hogy hogyan növelheti az erejét és a befolyását azáltal, hogy negatív önképet táplál bele a másikba.

Természetesen nagyon vad lett volna, ha az ember felismeri a zsenit egy 22 éves, öntelt, irányításmániás fiatalban. Steve mindig is egy kitűnő kívülálló volt, bár abban az időben, hogy őszinte legyek, nem igazán kezelte jól a növekvő erejét és befolyását. Valójában eléggé despotikus személyiség volt. A kitűnőség mindig is jellemző volt Steve-re, de úgy használta, mint egy fegyvert, ha meglátta valakiben a lehetőséget, azonnal elvette tőle.

Steve első barátnőjeként elég intenzíven volt lehetőségem megtudni, milyen az, mikor valakit kedvel Steve, és milyen az, ha valaki ellen fordul. Csodálatos és borzasztó részek váltakoztak egyfolytában, minden nap, minden héten.

Steve Jobs és Chrisann Brennan kapcsolata 1977 végén ért véget, mikor Chrisann teherbe esett Lisával. Jobs hivatalosan tagadta, hogy  Lisa az ő lánya lenne, bár az apasági teszt 1979-ben egyértelműen bebizonyította, hogy ő az apa. Steve 500 dollárt fizetett gyerektartásként havonta, miközben a Time magazinnak azt nyilatkozta, hogy az amerikai férfilakosság 28%-a lehetne a vér szerinti apa.

Brennan mára festő és grafikus lett Montereyben, Lisa pedig Harvardon végzett újságíró.